Már annyian írtak
elemzéseket, véleményeket és hozzászólásokat a témáról, hogy új dolgot már
nemigen mondhatok el azoknak, akik nyitott szemmel jártak a magyar politikai közéletben
az elmúlt 8 évben. Viszont ez nem fog megzavarni engem abban, hogy leírjam a
saját összegzésemet az adott eseményről.
A 2014-es események
kifejtése érdekében úgy gondolom, hogy vissza kell mennünk egészen a 2006.
szeptember 17.-én kiszivárgott audió anyaghoz. Az alapjában változtatta meg a
magyar bal- és jobboldal szembefordulását. Egyrészről voltak (és vannak is) a
hithű baloldaliak, akik a hanganyag meghallgatása után sem voltak hajlandóak
elfordulni szeretett miniszterelnöküktől, másrészről vannak a jobboldaliak és a
kiábrándultak, akik e botrány kirobbanását követően együtt követelték a
kormányfő lemondását. Az utóbbi „tömörülés” egyértelműen (egy-két kivétellel) a
Fidesz szimpatizánsoknak és szavazóknak volt a megfelelő csoportja, amely nem
az utóbbi pártot tartotta alkalmasnak a feladat végrehajtására, csak elege volt
már az előző „nyolc évből”.
Eljött 2010, amikor az
ország egyértelműen kimondta, hogy a Gyurcsány-kormánynak mennie kell. Továbbá
kijelentette, hogy az országot, egy vezetés, csak a parlamenti mandátumok
2/3-adával a birtokában képes rendbe tenni. Ezt a Fidesz meg is kapta 2010
tavaszán, amit hihetetlen erővel elkezdett kihasználni. Viszont, hogy csak a
választásoknál maradjak: vegyük a 2011. évi CCIII. törvényt és kiegészítéseinek
fontosabb pontjait és velejáróit:
Az
egyéni választókerületek számát 176-ról 106-ra csökkentették, amely egy
teljesen logikus döntés, annak értelmében, hogy a 176 kerület a Történelmi
Magyarország területére volt kitalálva, nem a 93036 km2-es csonka
Magyarországra lett tervezve. Az már megint más kérdés, hogy ezt a 106
választókerületet a kormányzó párt (és ez a választási eredményekből is jól
látszik) önkényesen, a saját érdekeit figyelembe véve húzta meg.
A
kopogtatócédulás rendszer eltörlésével és az ajánló ívek bevezetésével, továbbá
annak a törvénybe iktatásával, hogy egy szavazóképes állampolgár több jelöltre
is leadhassa az ajánlását, a kis- és biznisz pártok teljes garmadáját zúdította
ránk a kormánypárt. Amik természetesen nem az esélykiegyenlítést célozták meg,
ahogy ezt a lépést a kormány lekommunikálta, hanem azt, hogy szavazatokat
vegyenek el az ellenzéktől.
A
kompenzációs rendszer (miszerint a vesztes egyéni jelöltre leadott szavazat sem
hiábavaló) megváltoztatása és kiterjesztése a győztesekre is, plusz a listás
helyek 54 %-os csökkentése az egyéni mandátumok számának 40 %-os csökkentéséhez
képest is azt eredményezi, hogy a kis mértékben is, de győztes párt illetve
pártszövetség, sokkal nagyobb mandátumszámmal vegyen részt a parlamentben, mint
az adott szervezet támogatottsága. Természetesen mindez a vesztes felek (tehát
az ellenzék) kárára.
2011 és 2013 között
viszont a kormánypárt olyan intézkedéseket (többek között az imént felsorolt választási törvényt) hozott, amely minden ellenzéki erőt
felbőszített (nem csak a baloldalt). Ennek hatására természetesen elkezdődtek a
baloldali szerveződések az Orbán-kormány leváltása érdekében. Csakhogy sikerült
összeválogatni azokat a pártokat és ezzel együtt azokat az embereket, akikből a
magyar társadalomnak (kivéve, hogyha fanatikusok) elege van: Gyurcsány Ferenc,
Mesterházy Attila, Fodor Gábor, Kuncze Gábor és még sorolhatnám. Ezekkel a
nevekkel a mai magyar politikai életben nem lehet kormányt váltani, és ezt egy
előző blogbejegyzésemben ki is fejtettem. Ezek azok az emberek, akik miatt a
Fidesz kétharmadot szerzett még az előző választási rendszerben.
Ezt a Fidesz is
pontosan tudta, és ezért alkotott olyan törvényeket, amelyek a győztest segítik,
mivel tudták, hogy 2014-ben győznek, csak azt nem tudták, hogy mennyivel.
Úgy gondolom, hogy
ennek a két pontnak (a baloldali „összeomlás” teljes hiteltelenségének és
komolytalanságának és az új választási rendszernek) köszönheti a Fidesz azt,
hogy egyrészt győzni tudott, másrészt azt, hogy 44,87 %-os támogatottsággal a
parlamenti mandátumok 66,8 %-át birtokolhatja.
Sajnos a 2014-es
választások előtt csak egyetlen szervezet mondhatta magáénak azt, (a
közvélemény szerint is) hogy kormányváltásra képesek. Amit természetesen
statisztikai adatok illetve közvélemény kutatások nem támasztottak alá, de
mégis még 2014-ben is a magyar politikát ez a két „szuperhatalom” párharca
jellemzi.
Én reménykedem abban,
hogy a mostani baloldali politikusok felemésztődnek a már a választások
másnapján elkezdett sárdobálásaikban, és 2018-ra (vagy akár az idei
önkormányzati választásokra is) mind balról, mind jobbról lesz egy-egy, a két
szuperhatalomtól teljesen független, reális kihívója és kormányváltója a Fidesz
kormányzásának.
Kovalcsik Tamás